Augusztus 13-15. péntek-vasarnap

Az utolso napok is hamar elmultak, bar egyre tobbet gondoltunk mar haza. Gezanak kulonosen hosszunak tunt a varakozas a hazautra.
Pénteken megneztuk a Museo Catholico-t, aztan kisetaltunk a vasutallomasra, hogy lassuk, mennyi idot kell raszanni. Aztan napoztunk egy kicsit egy parkban. Santiagonak van egy nagyon nagy, "tobblepcsos" parkja (mivel maga a varos sem sik teruletre epult), kozepen egy pici Santa Susanna templommal. Sokat beszélgettünk itt a parkban is, de máskor is. A Briegley-féle zarándokkönyvben, amit magunkkal vittünk, van egy sorozat kérdés, olyan önismereti-féle, azokat is végigbeszélgettük (már amelyikről voltak gondolataink). Arról is többször beszéltünk, mi az, amiben kicsit változni kellenünk, életmódban, gondolkodásban stb. Biztos nem nagyon fogtok semmit észrevenni ebből, de azt hiszem, mégiscsak változunk belül egy kicsit.

Lattunk egy csomo nepviseletes csoportot. Valami folkfesztival lehetett a varosban. Sokfele dudaszo, meg itt-ott egy kis tancbemutato. A park szélén volt egy hely, ahol egy csomó erogep-fele volt elhelyezve. Mar maskor is lattunk egyszer a buszból olyat, hogy vörös futósáv volt az út mentén, amit időrlő időre megszakított egy kis placc, ahol le volt rakva egy-egy ilyen kondigép. Mindet kipróbáltuk, némelyik nagyon vicces volt.

Szombaton reggel mindent összepakoltunk. Szerencsére a szálláson lehetett hagyni a cuccot. Aztán bepótoltuk, ami még elmaradt. Elmentünk a zarándokmúzeumba, a Pantheonba (ami egy templom Galícia nagyjaival), és mellette egy néprajzi jellegű múzeum is van. Jó volt, pont megfelelő mennyiségű kultúra.
Este mégegyszer elmentünk misére a katedrálisba. Egyébként a burgoszi vagy leoni katedrális szerintem sokkal szebb. Ez valószínűleg eredetileg román stílusú. Csak az oltár mögött van egy hatalmas faragott, aranyozott fal (altarpiece). Ennek közepén ül az a nagy, festett, díszes Szent Jakab szobor, amit hátulról megölelnek az emberek. Most szinte keveselltük, hogy 'csak' 6 pap celebrálta a misét. Érdekes, hogy sehol sem volt orgonás mise. Általában a pap énekelt valamit a misék végén, vagy esetleg, mint itt, valaki kicsit vezényelte a híveket, hogy énekeljenek, vagy az áldozás alatt bekapcsolnak egy magnót és arról jön valami egyházi zene. Mivel nincs élő zene, egy kicsit rövidebbek még a prédikálós misék is. Egyébként gyerek ministránst se láttunk egyszer
sem, még a vasárnapi misék alatt sem. Fenőttet se, legfeljebb egy másik pap segédkezik az oltárnál.
Itt Santiagóban találkoztunk néhány korábbi zarándoktársunkkal, pl. az ír Thomas-szal, két svéd nővérrel (énkorombeliek) stb. Nekik is csak most a végén kérdeztük meg a nevüket (Monica és Tina), amikor a hazautazásuk előtti estén összefutottunk és meghívtak minket egy pohár borra.

Hallottam egy érdekes elméletet egy magyar nőtől, akivel együtt buszoztunk Fisterra-ba. A bajaink, betegségeink, gondjaink nem mi vagyunk, hanem igazából rajtunk kivülálló dolgok. Minél jobban ragaszkodunk hozzájuk, annál nehezebbek és fájdalmasabbak. Olyanok, mint egy kő, amit a markodban szorítasz. Ha nagyon szorítod, nagyon tud fájni. Ha meglazítod a markodat, nem fáj annyira, és rájössz, hogy az a kő nem a te részed, hanem külön áll, és ha akarod, el is ejtheted, meg is szabadulhatsz tőle. Állítólag valaki így szabadult meg valami betegségtől és azóta közzétette a módszerét (valami Segovia-módszer vagy mi). Nekem tetszik, szerintem sok igazság van benne. Geza sem engedte még el a Bekomoldot. Az utolso napokban sokat aggódott azon, hogy nem kapott hirt, bár rákérdezett, egy bizonyos szerszámról, amit távozásakor más vett át. Hogy milyen zűr lehet vele, talán ő rontott el valamit stb. stb. Pedig ha nem dolgozna nekik tovább, az egész úgy süllyedne el, mint a kő a vízben. De lehet, hogy szeptembertől még visszamegy kicsit, majd meglátjuk, így aztán nem tud tőle szabadulni. Ennyit az új életről?

Szombaton az éjszakai vonattal mentünk át Madridba. A vonat kényelmes volt, dönthető ülésekkel stb. mégis nagyon szenvedtünk. 10 óra út, ülve, éjszaka, szörnyű. Madridban megnéztük a királyi palotát, sétálgattunk, felkerestünk 1-2 parkot (Az egyikben lattunk egy hajlektalan zugot, volt egy üveg borunk, amit vettunk, de ki se nyitottuk. Azt Geza odavitte a matrac mellé, legyen egy kis meglepetése majd az illetőnek, ha visszajön) aztán irány a reptér. A reptéren több magyarral találkoztunk, akiket nár ismertünk: A testnevelő a fiával, a békéscsabai tanárházaspár, és az érdi fickó, aki Máriazell, Lourdes és Compostella-utat csinált.
Nagy villámlások között érkeztünk haza. Végre itthon!
Utolso bejegyzésemet már itthon írtam, így most látom, hogy néha van ékezet, néha nem.